Ott hagytam abba az előző bejegyzést, hogy átköltöztünk a nagyiék apartmanjába. Ott is töltöttük a követező 2 napot, mert ott sokkal biztonságosabb volt minden. Ez a két nap Sandy-ről szólt, és arról, hogy milyen az őrület határán is túl lenni...
Hétfő - Sandy és Miss Pina (nem, ez nem egy csúnya szó ezúttal :-) )
Már reggel óta eléggé tombolt a hurrikán, de arra még azt mondtam, hogy olyan, mint otthon egy nagyon csúnya esős-szeles novemberi nap. Én is azt hittem ennyi lesz az egész, de aztán következett a hétfő este, és Sandy iszonyúan elkezdett tombolni. Bár ki nem mentem, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg az egészet, de már abba beleborzongtam, ha csak kinéztem az ablakon.
Ennyi emlékem van Sandy-ről, több és/vagy jobb képet nem tudtam készíteni...
De ami a legeslegrosszabb volt, és amit egyébként én sem hittem volna, hogy milyen borzasztó nehéz lekötni egész nap 2 gyereket úgy, hogy ki nem mehetnek, és nagyjából csendben is kéne maradniuk. Persze tévét nem nézhettek egész nap, az nálunk nem szokás, így délelőtt matekoztam a gyerekekkel, nagyjából elvoltunk, de ebéd után a nagyobbik gyerek borzasztóan kezdett viselkedni, és semmi nem használt nála, csak vergődött és vergődött... Így aztán elvittem lépcsőt mászni, a nyolcadikról legyalogoltunk a földszintre, majd fel a 19-re és vissza le a nyolcadikra. A gyerek végig azt hajtogatta, hogy ő ám ennyitől nem fárad el (azért végig hallottam, hogy majd megfullad, annyira kapkodja a levegőt), de nekem a végén bizony nagyon remegett a lábam, és nem győztem lélegezni. Na de akkor betelt a pohár a gyerekkel, és szünetet tartottam. Beszéltem a családommal skypeon, megnyugtattam őket, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, a barátoknak is írtam pár sort, majd folytattam a munkát...
Aztán délután hívott anyuka, hogy amúgy az épületben lakik a kisebbik gyerekem volt tanára, és hogy igazán írhatna neki a gyerek egy meghívót, hogy jöjjön át egy teára. Anyuka lebetűzte a tanár nevét, és le is írtam, hogy 'Miss Tina', de aztán láttam, hogy ki van javítva Miss Pinára. Hát nem mondom, hogy nem kezdtem el fulladozni a röhögéstől... :-D Megkérdeztem a gyerekeket, hogy tényleg így hívják-e azt a nőt, és mondták, hogy igen, és nem értették, hogy én mit értetlenkedek ezen... :-D Hát értelemszerűen nem kezdtem el nekik magyarázni... :-D
Aztán megérkezett Miss Pina (sajnálom, de azóta is ezen röhögök :-D), és egyébként egy végtelen aranyos nő, csak hát ahányszor arra gondoltam, hogy hogyan hívják, és ha szegény tudná mit jelent a neve... Hát nem volt egyszerű megállni, hogy ne nevessek... :-D
Aztán Miss Pina (:-D :-D :-D) látogatása után nagyjából elvoltunk a gyerekekkel, de nagyon-nagyon nehéz volt alkalmanként. Mindegy, valahogy kibírtam.
Sandy este 8 körül kezdett csak el igazán tombolni, de hála a jó égnek a mi környékünkön nem történtek nagyobb károk. Pár fa persze kidőlt, de konkrétan a mi házunknak nem lett semmi baja és az áram sem ment el a mi blokkunkban. Így aztán kedden délelőtt haza is költöztünk. Az első dolgom volt szétküldeni a családomnak egy emailt, hogy minden rendben van, és a barátokkal, ismerősökkel is tudatni, hogy minden oké. Rengeteg aggódó email-t kaptam, amit igazán nagyra értékelek. Jól esik, hogy ennyi ember izgult értem. :-)
Szóval kedden délelőtt hazaköltöztünk, de attól még nem lett sokkal jobb minden. Azt hittem megőrülök a gyerekektől. Alapvetően imádom őket, és nagyon jól elvagyok velük, kiválóan tudom kezelni őket, de hétfőn és kedden olyan szinten kifordultak önmagukból, hogy még a szülők is azt mondták, hogy alig várják, hogy szerdán menjenek dolgozni, mert már ők sem bírják... Szóval képzelhetitek... Még így is a nap közepén volt egy playdate a gyerekeknek a szomszéd gyerekekkel, és addig én off voltam, vagyis végre beszélhettem normálisan a családommal, de utána ismét a gyerekek... ÁÁÁ...
Épp amikor szünetem volt, kaptam egy sms-t Bebétől, ezzel a szöveggel:
"Nem bíroooom tovább!!!"
Aztán írtam neki, hogy nekem épp szünetem van, és csokit zabálok, illetve brutál rockzenét hallgatok (vagyis az egyetlen dolog, ami képes megnyugtatni), erre írta, hogy a fél karját odaadná egy szünetért. :-D (Bebe, remélem nem baj, hogy publikáltam... :-D)
Szóval nem csak én éreztem úgy, hogy mindjárt megőrülök, hanem szerintem az egész au pair társadalom. :-D
Aztán a kedd este már valahogy eltelt, de ebben a két napban rendesen éreztem, hogy mikor önti el teljesen az agyamat a stressz, a frusztráltság, és az idegesség... Szerintem engem (és úgy általában az au pair-eket) viselte meg az egész a legjobban, Sandy abszolút rajtunk töltötte ki a haragját. :-D
Nagyon brutál 2 napon vagyok túl, és másra sem vágyom, csak CSÖNDRE. De mivel a gyerekek ebben a percben is üvöltenek (szerencsére már nem velem), marad a System of a down, és a csoki... Drága családom, ha 250 kilósan megyek haza, ne csodálkozzatok, remélem így már érteni fogjátok, miért. :-D
CSEND, BÉKE, NYUGALOM, és holnap iskola! Végreeee!
VálaszTörlésNem haragszom, cserébe viszont megosztottam a hétfői beszélgetésünket, hehe :D