2013. augusztus 11., vasárnap

Egy év / élet vége

Hogyan lehet egy jól kialakult életet pár nap alatt felszámolni? És az egy év alatt felhalmozott holmikat néhány bőröndbe becsomagolni? A kellemes kis szobácskámat teljesen kiüríteni, és egy matracon, bőröndből élve eltölteni az utolsó pár napomat Bethesdában?

Én ezekre a kérdésekre már tudom a választ, és Nektek is mindjárt elárulom, néhány képpel illusztrálva. :-) Habár azt hozzá kell tennem, hogy most lesz egy kis átfedés az előző 'Bebe-Csilla reunion' bejegyzésemmel, ugyanis ezek az események és azok, azonos időben történtek.

Ugorjunk vissza az időben arra a szombati napra, amikor hazatértem Long Islandről, a családi nyaralásról. Akkor a hatalmas méretű utazótáskámból már nem is nagyon kellett volna kipakolnom, hiszen tudtam jól, hogy csütörtökre - amikor az új lány érkezik - teljesen ki kell ürítenem a szobám.

Szombat este kis naivan még azt hittem, hogy rengeteg időm lesz összepakolni mindenemet, és különben sem lesz az olyan nagy munka, meg anyuka is biztatott, hogy igyekszik majd több szabadidőt adni nekem, hogy mindennel időben végezzek. Én ebben a hiszemben a vasárnapomat Bebével és az öccsével töltöttem, akkor még nagyon nyugodtan. Majd mikor a nap végén a host szülőkkel egyeztettük a következő heti programot, kiderült, hogy hétfőn egész nap dolgoznom kell, a kedd egy icipicit rövidebb, szerdán viszont jön a takarítónéni, hogy kitakarítsa az au pair szobát, szóval jó lenne ha szerda reggelre kiköltöznék. Ekkor kezdődött az őrület és a komplett pánik, hogy én erre képtelen vagyok ennyire kicsi idő alatt...

Már vasárnap késő este hatalmas stresszben és sírás közepette elkezdtem leszedegetni a posztereimet, és bepakolni a táskáimba egy pár dolgot. Aztán mindez folytatódott hétfőn és kedden - leginkább munkaidőben, amíg csak egy gyerek volt itthon, és könnyen le tudtam foglalni azzal, hogy hagytam, hogy az ágyamon heverésszen és játsszon a plüsseimmel.
Vasárnap esti állapot
Kedd esti helyzet
Aztán kedden összeszedtem egy harci sérülést is, vagyis valamilyen úton-módon elvágtam az ujjam, ami eléggé fájt is, így tettem rá egy sebtapaszt. Igazából ez csak annyiban lényeges, mert ezen a ponton ébredtem rá az au pairkedés egyik legnagyobb előnyére: mindig van itthon spongyabobos sebtapasz! :-D

A kedd éjszaka volt az utolsó a szobámban. Nem aludtam különösebben jól vagy rosszul, igazán fel sem fogtam, hogy mi történik. Hogy tényleg ezek az utolsó napjaim a családnál au pairként...

Szerda reggelre kompletten kiürítettem a szobám, a takarítónéni pedig szépen alaposan kitakarította.


Én szerda óta egy bőröndből élek, a lenti nappaliban felállított matracon alszom, és csütörtök este óta megosztom a fürdőszobát az új au pairrel. Mert hogy ő is megérkezett csütörtök késő éjjel. Őszintén szólva nekem annyira nem szimpatikus az a lány, de lehet csak mert ő az "új", akit egyből körülrajonganak a gyerekek. Tudom én, hogy neki sem könnyű, mintha csak tegnap lett volna, amikor a helyében voltam... Vissza is olvastam az első pár napról szóló bejegyzésem, és bizony nagyon fura, hogy most már én vagyok a "régi" au pair.

A gyerekek elég sokat ölelgetnek, sőt még apuka is megölelgetett. Jól esik ez nagyon, és bizony néha ki is csordul a könnyem. Nagyon fog hiányozni az amerikai életem, és egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ilyen gyorsan eltelt ez az egy év. Fájdalmas napok ezek, és mindenkit nagyon megviselnek. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy egy fantasztikus 3 hetes utazás áll előttem, és utána még visszajövök ide 2 napra, de az már nem lesz ugyanaz. Hétfőn teljesen lezáródik az au pairkedős időszakom. Most még előttem áll egy búcsúvacsora, ami remélem nem lesz túl könnyfakasztó. De majd erről is beszámolok - amennyiben lesz időm egy újabb bejegyzést írni indulás előtt. Mert holnapután megyek Californiába! Juhééé!!! :-)

2013. augusztus 9., péntek

Bebe-Csilla reunion

Őőő... akarom mondani Nadia-Irina... ex-Kátya-Olga... Mindenki választhat tetszés szerint :-D

A lényeg, hogy IGEN! Eljött a nap, amikor végre ismét együtt bandázhattam az én imádott Bebémmel. És nem is csak egyszer, hanem mindjárt háromszor is. :-)

Szombaton este érkeztem haza Long Islandről, a családi nyaralásról. Ott az utolsó napunk nem alakult a legjobban, egész napos strandolást terveztünk, de ez a szakadó eső miatt nem jött össze. Pont ezért nem is jelentkeztem korábban még egy utolsó adag óceánpartos képpel, mert nem is készültek. De azért még egy utolsó gyönyörű naplementét elcsíptem az öböl fölött:


Vasárnap reggel már nagy izgalomban voltam, mert tudtam, hogy Bebe, és az öccse a városban vannak, és nagyon-nagyon vártam, hogy találkozzunk. A nap sajnos nem a velük való találkozással indult, mert el kellett mennem host anyuval a gyerek új táborát megnézni, de azt sikerült elég hamar lerendezni. Aztán nem sokra rá meg is jelent a házunknál egy pöpec kis Dodge járgány, amiből kipattant az a szomszéd (Bebe), akinek korábban is problémái voltak a parkolással a házunk előtt az akkor még dínó méretű kocsijával, nemhogy ezzel a kis dodzsemmel. :-D
Ahogy megláttam, elkezdtem ugrándozni kifelé, ő meg befelé, és jó szorosan, sikongatások közepette megölelgettük egymást. (true story) :-D

Aztán megegyeztünk, hogy nagyon jól fog jönni a férfi-segítség a lassan 2 hónapja nálam tárolt bőrönd elszállításánál. És ez volt az a pont, amikor megismerkedtem a Bebe blogjában csak Tökiként emlegetett - egyébként hivatalosan Döme névre hallgató kisöcsivel. :-D
A bőrönd kiszállítása sikeresen megtörtént, majd egy gyors Safewayes ételbeszerzést követően, a Great Falls-t vettük célba. Menet közben ezerrel ment a csevegés és csacsorászás, mintha nem is lett volna az az egy hónapos külön töltött idő. :-)

Ahogy megérkeztünk a Great Falls-hoz, először megreggeliztünk/ebédeltünk - amolyan szokásos módon, csak ezúttal kiegészülve még egy taggal (kisöcsi), majd túráztunk egy kicsit, hogy lemozogjuk a bevitt kalóriákat, és a nyári évszakban is megcsodáljuk a gyönyörű vízesést. :-)







A Great Falls után egy kis shoppingolás következett a második otthonunkban, a Tysons Cornerben, majd egy kis pandás vacsi, és mozizás. Ezúttal a RED2-t néztük meg, és valami őrületesen jól szórakoztunk, még úgy is, hogy sem én, sem Bebe nem láttuk az első részt.

Az egész nap teljesen olyan volt, mint amikor még Bebe is itt lakott, és egyszerűen fel sem fogtuk, hogy nem az van, mint korábban, hogy bármikor találkozhatunk, és teljesen megszokott program a tysonozás. Nagyon szomorú ez, hiányzik... :-(

De vissza a sztorihoz: este elváltak útjaink abban a reményben, hogy másnap - nekem munka után - még tudunk találkozni. Ezt a számításunkat a host family-m keresztbe húzta azzal, hogy hétfőn sokáig kellett este dolgoznom... Mert miért ne pont ekkor... :-/

Viszont kedden este sikerült találkoznunk Bethesda belvárosában. Eredetileg a Cosi-ba akartunk menni, de végül egy újonnan nyílt csoki étteremre esett a választásunk, ahol úgy becsokiztunk a nagy nevetgélések közepette, hogy a vércukorszintünk helyreállításán csakis egy kis extra froyo segíthetett. :-D

Kedden este ismét elváltak az útjaink a metróállomáson, de akkor még nem hosszú időre, mert másnap ismét volt szerencsénk találkozni, bár kicsit más formában. Történt ugyanis, hogy Bebe meglátogatta a volt host familyjét, én pedig elvállaltam egy kis babyszittelést, hogy a kisöcsi se legyen felügyelet nélkül még pár órára sem a nagy Amerikában. :-D
Szóval pár órát kettecskén voltunk Dömével, majd elmentünk Bebéért, és hármasban bandáztunk kicsit egy közeli iskola parkolójában azon elmélkedve, hogy hogyan telhetett el ez az év ennyire hihetetlenül gyorsan... (választ sajnos nem sikerült találnunk...)

Végül kivittem őket a metróállomásra, és Bebével ismét könnyes búcsút vettünk egymástól. Legközelebb már Magyarországon fogunk találkozni, egész más körülmények között, nem az imádott Bethesdánkban, nem Amerikában. Fura lesz nagyon, de annál jobb ismét találkozni egy újabb reunion keretében. :-)

2013. augusztus 2., péntek

Holiday in Beach Haven (part 2)

Ha az előző bejegyzésemben nem lett volna elegendő kép az óceánról meg egyéb nyaralásos dologról, akkor hát itt az újabb felvonás - csak hogy lássátok, hogy elég jól, és jelenleg nem is annyira stresszesen telnek az utolsó napjaim a családdal. :-)





Csodás naplemente ismét :-) 

Végre rólam is készült kép az óceán parton :-)


A mai (pénteki) nap csúcspontja egy közeli világítótorony felkeresése volt. Tavaly már volt ott apuka a gyerekekkel, de én és anyuka nagyon kíváncsiak voltunk rá, így mindannyian kocsiba ültünk, és elmentünk a sziget végén lévő világítótoronyhoz. Előtte azért még megálltunk ebédelni egy nagyon amerikai "diner"-nél, ami - számomra eléggé érthetetlen okból kifolyólag - elég híres hely, mert valami reality show-ban benne volt (youtube link a show-ról itt). Tipikus amerikai étterem egyébként, ami nagyon menő lehetett mondjuk úgy a 70-es években. A lényeg igazából annyi, hogy a kaja elég jó volt, jól laktunk, és bőven volt energiánk a kiadós ebéd után megmászni a világítótornyot. :-)

217 lépcsőfok a torony tetejéig

A kilátás olyannyira szép volt, hogy miután megmásztuk egyszer a 217 lépcsőfokot családostól, a kisebbik gyerekemmel még egyszer megtettem ugyanezt, mert ennyire menők vagyunk, és mert ezzel kiérdemeltem az év au paier-e díjat. :-D





Sajnos olyan képem nincs, amin csak én lennék a világítótoronnyal, csak a gyerekekkel készült ott rólam kép, de azokat sajnos nem tehetem közé. Azért remélem ennyivel is megelégszetek. :-)

Egyelőre ennyi. Holnap este megyünk haza, Bethesdába, de előtte még fogok készíteni még egy halom óceános képet, amit nyilván meg is fogok osztani Veletek, már amennyiben még nincs nagyon elegetek belőle. :-D