2013. június 30., vasárnap

Szülinap és más katasztrófák

Múlthéten vasárnap (jún. 23.) volt a kisebbik gyerekem szülinapi bulija, és olyan hihetetlenül szerencsés gyerkőcről van szó, hogy amellett, hogy 6 éves nagyfiú lett, a kedvenc mesekaraktere (Agent P a Phineas and Ferb című Diseny meséből) volt a buli témája.
Nagyon menő party tányér
Cupcake torta (már ami megmaradt belőle)
A buli maga annyira nem volt izgalmas a számomra, jórészt csak a fényképezgettem a kb 25 visítozó kiskrapekot. :-)
Nem tudom ki mennyire van tisztában azzal, hogy hogyan is néz ki itt Amerikában egy ilyen szülinapi buli, de biztos ami biztos leírom, hogy hogy is mennek a dogok. Rendszerint 10 éves korig szoktak bulikat rendezni a gyerekeknek, és meg vannak hívva általában a gyerekek osztálytársai és a legközelebbi barátok. Az én gyerekeimnek ebben az évben egy gym-ben volt a buli, ami direkt ilyen gyerekek szülinapi zsúrjára specializálódott edzőterem. Az első egy órában a gyerekek kiugrálták magukat, voltak közös játékok, bújócskázás, ugrabugra, majd egy külön helyiségben felköszöntötték a szülinapost, ahol elfogyasztották a cupcake tortát is. A gyerekem kapott egy hatalmas halom ajándékot, amit itthon bontott ki, a gym-ből távozó gyerekek pedig mindannyian kaptak egy kis goodie bag-et (én is, mert imádom az ilyen kis apróságokat).
A goodie bag tartalma
A gyerek szülinapja egyébként csak 27-én volt, ami egyben az én félszülinapom is volt. Egész nap jól elvoltunk, átadtam a gyereknek az én ajándékomat (egy Perry-s karórát és egy origami könyvet), és én is kaptam ajándékba egy "szépen hajtogatott" használt papírzsebkendőt. :-D De hát nem is vártam mást egy hatévestől a félszülinapomra. :-D Este még annyi volt, hogy elmentünk ünnepelni egy kellemes kis étterembe, pénteken pedig kapott egy isteni jégkrémtortát a gyerek ajándékba. :-)
Egy kis make up, közkívánatra :-D
Jól sikerült brokkoli - anyuka szerint inkább cukkini - outfit. Ez történik ha az au pair hagyja, hogy a 6 éves host gyereke válassza ki a ruháját :-D
Na de nézzük hol vannak a címben emlegetett katasztrófák: először is egyet már említettem is, mégpedig hogy fél évet máris öregedtem. Nem oké, hogy ilyen gyorsan telik az idő. :-D
Aztán épp csak realizáltam, hogy mindössze 6 hetem van hátra, ami effektíve munkával fog telni. 6 hét!! Hogy telhet ennyire gyorsan az idő?? Ugyanakkor nagyon várom már az utazós hónapomat, nagyon sokfelé fogok menni, amiről természetesen részletesen be fogok számolni. ;-)
A bogaras kalandomról nyilván mindenki olvasott. Azóta nem volt újabb támadás, de azt az egyet is nagyon komoly katasztrófának élem meg. Az eset óta kizárólag osonva közlekedem a fürdőmben, nehogy megint fight legyen. :-D
Ja igen, és Bebe is komolyan sokkolt, ugyanis mivel ő otthon van, a helyi Auchan-ban ezt találta:
Kerry ügynök. Sajnos nem elírás.
Komolyan elbeszélgetnék a kedves fordítóval, hogy hogyan törhet össze ilyen balgaságokkal gyermeki szíveket. K ügynök. Ezen még mindig nem bírok napirendre térni.

Erőteljesen gondolkodom, de most semmi más katasztrófa nem jut eszembe. Nem mintha ez nem lenne elegendő. :-D Amint sikerült felépülnöm, beszámolok a mostani hétvégéről is, ami ígérem, nem lesz ennyire dramatikus. :-)

2013. június 26., szerda

Dráma, dráma, dráma

Kedves Olvasók! Miért szerettek ennyire a szenvedéseimről olvasni? Történt ugyanis, hogy nézegettem a blogom statisztikáit, és arra a megdöbbentő következtetésre jutottam, hogy a legtöbben azokat az írásaimat olvassátok, amik a szenvedésről vagy rossz dolgokról szólnak. Érdekes tény, de ha tényleg erre vágytok, akkor most jöjjön az eheti dráma. :-D

Tegnap este fél 11 magasságában békésen bevonultam a fürdőszobámba, hogy elvégezzem a lefekvés előtti kis dolgaimat, amikor szörnyű dolog történt. Konkrétan a vécé mögül kibújva megtámadott egy hatalmas - legalább 5 centi hosszú - pókszerű lény.

Nézzük az ismertetőit: legalább 100 lába volt + kb 10 különböző méretű tapogatói. Nagyon gyorsan mozgott. Ellenállt majdnem minden ellentámadásomnak (még annak is, amikor a vécéillatosító sprével mint egy őrült fújkáltam - és most nem viccelek). Nem ijedt meg a sikításomtól (na jó, most viccelek, nem sikítoztam, mert a gyerekek már aludtak a házban és nem hangoskodhattam, de a szívem nagyon gyorsan és hangosan kalapált, aminek legalább annyira ijesztőnek kellett volna lennie :-D).

A támadás: Ahogy azt korábban írtam, a vécé mögül bújt elő, és egyből rám akart mászni, és valószínűleg halálra tapogatni a tapogatóival.

Az ellentámadás: Először a papucsomat próbáltam rádobni, de túl gyors volt. Aztán a hájszárítóm vezetékével próbálkoztam. Sikerült is sarokba szorítani, és leszakadt egy félcentis darabka belőle, ami még legalább 2 percen át mozgott egy helyben. A másik 4 és fél centis darab meg bemasírozott a sarokba, és nem mozdult, vagy gyűjtötte az erőt a következő támadásra. Ekkor vetettem be a vécéillatosító sprét, mert nemrég olvastam egy ismerősömnél, hogy sikeresen irtott szúnyogot a lakásában hajlakkal. Gondoltam akkor jobb híján nekem megteszi a vécéillatosító spré. :-D Ráfújtam egyet, amitől mint a villám kifutott a sötét sarokból, és ismét támadásba lendült. De nem hagytam magam, és kungfu mozdulatokat bevetve megállás nélkül fujkodtam a vécéillatosító sprével - sajnos eredménytelenül. Végül megállt a kuka mellett, amit én óvatosan felemeltem, és ráejtettem, amitől apró darabokra hullott. Az apró darabkák még mozogtak egy pár percig, pontosan nem tudom meddig, mert én kimenekültem a fürdőből, és vissza sem mentem másnap reggelig.
Ha azt hiszitek, hogy ez az egész az én elborult agyszüleményem, akkor íme a bizonyíték:
A tetem másnap reggel
Gondolkodtam rajta, hogy ott hagyom a fürdőm padlóján a tetemet (amíg kedden nem jön a takarítónéni) elrettentő példának, hogy a többi hasonló támadást megelőzzem, de aztán ma reggel mégis csak érzékeny búcsút vettem tőle, és a kukában landolt. De a korábban leszakadt fél centis darab még mindig ott van a polcom előtt, remélem ez elegendő lesz, és többet nem lesz részem ilyen harcban ennyire késő este (sem). :-D

A végeredmény tehát: Csilla vs Százlábú tapogatós pókszerű bogár - 1:0. :-D

2013. június 20., csütörtök

Bye-bye, Bebe

Habár az előző bejegyzésem is határozottan úgy tűnhetett, mintha búcsúznék Bebétől, a végét azzal zártam, hogy az még nem a búcsú ideje. Mert az most jött el. De persze most sem véglegesen, csak a következő kb másfél hónapra, de az a másfél hónap nagyon rossz lesz nélküle. Szóval ezt a bejegyzést igazából most neki írom, meg magamnak, hogy ha nagyon rossz kedvünk lenne, csak meg tudjuk nyitni, végigpörgetni a képeket, és jókat mosolyogni. :-)

Drága Bebe,
Nem is tudom hol kezdjem, mert annyira sok fantasztikus kalandon vagyunk túl, és egymás után törnek fel az emlékek... Azt hiszem a legjobb, ha elővesszük az első közös élményünket, amikor először találkoztunk és turistáskodtunk együtt DC-ben, azon a bizonyos augusztus 26-i napon. Még minden olyan kis kezdetleges volt, nekem még minden nagyon új, neked meg már minden olyan nagyon megszokott. Most, hogy visszaolvasom az arról a napról készült bejegyzésemet, jókat mosolygok. Itt van mindjárt az első mondatom:
"A mai napon reggel 3/4 11-kor útra keltem, hogy életemben először, de garantáltan nem utoljára találkozzam Bebe kolleginával."
Ki hitte volna akkor még, hogy ilyen jó barátok leszünk. :-) 
És itt van az első közös képünk, amit direkt azért készítettünk, hogy legyen mit feltölteni a blogjainkba:

Aztán a barátságunk egyre szorosabbra fonódott, de garantáltan mérföldkő volt, amikor azon a bizonyos december 2-i napon először mentünk el együtt A Múzeumba, és kialakult a Kátya-Olga alaptörténet.
Hihetetlenül szuper napokat töltöttünk együtt, amikor kicsit elmenekülhettünk az au pair életből, és valóban élvezhettük azt, hogy igen, itt élünk Amerikában, és imádjuk! Mindig mosolyogva gondolok vissza a Great Falls-os undifánkos kalandra, a közös karácsonyozásra, az Ikeás és Aldis kalandokra, a közös kémtörténetekre és a rengeteg 'ugorj át egy kávéra és beszélgessünk' délelőttre. De ezer meg egy mókás kalandunk volt, nem is győzöm mind felsorolni.

Aztán ami újabb fordulópont volt, az az a bizonyos január 5-i Hobbitos mozizás, amikor is felfedeztük Mike-ot. Igen, Mike-ot, aki olyan erős benyomást tett ránk/rád a gyönyörű mosolyával, hogy a második otthonunkká vált a Tysons Corner, és közel minden szombatunkat a moziban töltöttük. Abban a bizonyos moziban, ahol drogot csempésztek a kólánkba, hogy garantáltan jól szórakozzunk. :-D

Nem is tudom mihez fogok kezdeni nélküled, a magyar pajtim nélkül. Még csak tegnap mentél el, de máris nagyon hiányzol.
Egyszerűen szinte felfoghatatlan, hogy így elrepült ez a 10 hónap, amit együtt töltöttünk, és mérhetetlenül boldog vagyok, hogy megismerhettelek és a barátomnak tudhatlak. Nagyon várom, hogy újra találkozzunk, és folytassuk a közös kalandjainkat. :-)

Örökre a magyar pajtid, ex-Kátya, Nadia :-)

2013. június 17., hétfő

This is the End

Mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy de hát Csilla, még közel 3 hónapod van hátra, ez nem lehet még a vég!!! - előre szólok, hogy nem erről van szó. De egy-két dolognak valóban a végéhez érkeztünk.

Kezdjük az engem kevésbé rosszul érintő dologgal. A nagyobbik gyerekemnek múlthéten pénteken lett vége a sulijának. Itt álljunk is meg egy pillanatra, és mindenki elevenítse fel az emlékeiben, hogy milyen volt az utolsó napja a suliban és mekkora boldogság volt a nyári szünet kezdete. Remélem mindenkinek megvan az emlékkép. Na és akkor most elmesélem, hogy mit láttam itt, Amerikában, a nagyobbik gyerekem utolsó napján. A szokásosnál kicsit korábbi időpontban mentem érte, ugyanis utolsó nap lévén csak fél nap volt suli. Sikerült is odaérnem időben, így végignézhettem az egész eseménysort. Felvázolom a látottakat. Az egyik oldalon anyukák és apukák tömkelege beélesített iPhone-okkal, kamerákkal és fényképezőgépekkel, míg a másik oldalon sírva, zokogva kiözönlő kisiskolás gyerekek, akiket a drága szülők alig bírtak megnyugtatni, hogy de csak egy kis mosolyt a kamerába a mama kedvéért! Ezek az amerikai gyerekek konkrétan sírógörcsöt kaptak, mert vége a sulinak és nyári szünet jön. Én leesett állal figyeltem, hogy mi történik, teljesen felfoghatatlan volt számomra, majd elkezdtem nevetgélni az egészen, mígnem az én gyerekem is kijött végre a suliból, és nagyon büszke voltam rá, mert ő is szomorú volt ugyan, de legalább nem sírt. Hát már ez is valami. :-)
Szóval vége a suliszezonnak, kezdődik a táborszezon. Itt nem ülnek otthon a gyerekek a szünetben, hanem minden egyes héten, minden egyes nap táborba mennek. Mondjuk ennek au pairként nagyon tudok örülni, de ha ezeknek a gyerekeknek a helyébe képzelem magam, hát az elég fájdalmas...

A másik dolog, ami tényleg nagyon-nagyon fájdalmas a számomra, hogy sajnos elérkezett az idő, amikor a Kátya-Olga sztori véget ér. Mint ahogy azt a legtöbb blogolvasó pontosan tudja, Bebe (alias Olga) hamarosan hazamegy. Olyannyira hamarosan, hogy konkrétan szerdán, ami holnapután van. Ennek én örülök a legkevésbé, meg nyilván a hűséges blogolvasók (kivéve persze Bebe anyukáját, akitől ezúton kérek bocsánatot, amiért nem örülünk együtt, hogy Bebe hazamegy, de nekem iszonyúan fog hiányozni az én drága Bebém / Olgám *könnycseppetszomorúanelmorzsolófejecske*).
De mielőtt mindenki elkezdene velem együtt szomorkodni, beszámolok az utolsó együtt töltött hétvégénkről, ahol természetesen nem hazudtoltuk meg önmagunkat, fergetegesen jól éreztük magunkat. :-)
Szombaton reggel 10.30-kor vettem fel Bebét, majd egy röpke egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy meg sem állunk a híres kém múzeum ajándék shopjáig, ahol Bebének be kellett szereznie ezt-azt, nekem meg valahogy nem volt ellenemre a dolog, ugyanis imádom azt a helyet. :-) Konkrétan sikerült is megvennem ott álmaim karkötőjét, amit egyszerűen imádok, és Bebét is rábeszéltem, hogy neki is feltétlen szüksége van egy ugyanolyanra, mert hát mégiscsak örökre a Kátya-Olga küldetésre fogja emlékeztetni.
Bilincses karkötő "spy" feliratos fityegővel

A kém múzeum után megebédeltünk a múzeum és az FBI épülete közötti Subwayben, miközben épp csak ebédszünetre kiugró ügynököknek képzeltük magunkat, és ezen kiválóan szórakoztunk. :-D
Ebéd után az Old Post Office-t vettük célba, de az FBI épülete pont útba esett, így készítettünk ott is pár képet a bilincses karkötőinkben, a Kátya-Olga küldetés emlékére. :-D


Hopsz, a zoom rajta maradt kép :-D

Ezután tényleg az Old Post Office következett, ahol elég sok szouvenir bolt van, és az épület tornyába is fel lehet menni, ahonnan nagyon szép a kilátás DC-re. Elidőztünk ott jópár percet, imádjuk DC-t, szerintem fantasztikus város. :-)
Capitolium
Cerka
Lincoln Memorial
Old Post Office belülről
Szétnéztünk az ajándékboltokban, majd elindultunk a Lincoln múzeum ajándék shopjába, amikor is véletlenül az utunkba esett az egyik kedvenc (Zombie névre hallgató) froyo-s helyünk. :-D

Froyozás után szétnéztünk a múzeum ajándékboltjában, ahol Bebe könnyes búcsút vett álmai hipster Lincoln pólójától, én meg a kedvenc kis fülbevalómtól, amit valószínűleg sosem fogok megvenni.

Ezután a természettudományi múzeumon keresztül (egyszerűen úgy volt a legrövidebb) elballagtunk a metróállomásra, majd hazametróztunk Bethesdába, ahol kocsiba ültünk, és meg sem álltunk a  második otthonunkig, a Tysons Cornerig. Ott shoppingoltunk kicsit, majd egy elmaradhatatlan mozizással zártuk le a napot. Talán nem annyira meglepő módon a This is the End (trailer link) című filmet néztük meg, ami a világ legelborultabb filmje, de gyakorlatilag sírva nevettünk rajta. Szép kis lezárása volt ez a szombat esti mozis kalandoknak. :-)

Olyan szerencsések voltunk ezúttal, hogy Bebének vasárnap csak délután 5-től kellett dolgoznia, így addig még mókázhattunk egy utolsót együtt. Mivel előző nap Bebe elfelejtett megvenni egy-két dolgot, muszáj volt visszamennünk a Tysons Cornerbe. Egy gyors pandás ebédet követően lerendeztük a vásárlást, majd jókat nevetgéltünk mindenféle integetős vagy éppen "menjünkszívjunkelegyfüvescigitkinézetű" fiúkon. :-D

Átadtam Bebének a búcsúajándékomat is, mert bár még fogunk találkozni mielőtt hazamegy is, meg amikor visszajön is, de mégis csak a második otthonunk, a Tysons volt a legmegfelelőbb hely egy ilyen ajándék átadására.
Kávésbögrés "Best Friends" nyaklánc, a rengeteg közös kávézás emlékére
Hát így zárult a Kátya-Olga küldetés, this is the end, vagyis itt a vége, nincs több közös mókázás, együtt nevetgélés és együtt sírás. Hiányozni fogsz drága Olga, Dasvidaniya!
(De Bebétől még nem búcsúzunk, annak még nem most jött el az ideje. ;-) )

2013. június 14., péntek

Csilla is a superhero

A címben szereplő állításomat alátámasztandó itt van néhány tény, ami alapján talán mindenki el tudja dönteni, hogy mennyire megalapozott vagy nem megalapozott, de semmiképpen sem elhamarkodott - nevezzük nevén a dolgokat - tényt közöltem. :-D

Igen, superhero vagyok, mert:

1. Túléltem 2 hét nagyon kemény munkát effektíve szünet nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy mások is vannak így vele, és panaszkodni sem akarok, de higgyétek el, ez ritka megerőltető 2 hét volt.

2. A hétvégéből a szombatot Bebével töltöttem, amiről ő nagyon szépen, részletesen beszámolt a blogjában (ITT!!). De hogy ne lehessen lustának nevezni, én is leírok róla ezt-azt. :-D Reggel egy brunch-csal indítottunk a kocsimban, ami lassan kezd szokásunkká válni, és nagyon imádjuk. Ez az egész annyiból áll, hogy a közeli Safeway-ben bevásárolunk bagel-ből és fánkból, és azt szépen megesszük a kocsiban ülve, miközben jó zenéket hallgatunk, beszélgetünk és jókat nevetgélünk. (Meg persze megfigyeljük az embereket, mert jó ügynökök vagyunk :-D).
Már éppen megettem a 2 bagelem és már elkezdtem küzdeni a hatalmas adag lekvárral töltött csokis fánkommal, amikor úgy éreztem, hogy menten kidurranok, de ez a fánk olyan isteni volt, hogy egyszerűen nem tehettem meg azt, hogy nem eszem meg. Na akkor hagyta el a számat az a mondat, hogy egy hero, vagyis hős vagyok, mert sikeresen befaltam mindent. :-D
A brunch-ot követően a második otthonunkba, a Tysons Cornerbe mentünk shoppingolni, nézelődni és nevetgélni egy kicsit.
Sült krumpli és Bacon ízű ajak balzsam - nagyon amerikai :-D
Savanyú uborka ízű ajakbalzsam - alig várom, hogy megvegyem magamnak :-D
Óriás Perry!!!!

A shoppingolás után - mily meglepő - mozizás következett. Először a Now you see me című filmet néztük meg, majd a The Internship-et. Az első film után varázslók, a második után Google alkalmazottak akartunk lenni, szóval összességében talán lehetnénk varázslók a Goggle-nél. :-D Nem tudom mennyire lehet ez megvalósítható, de szerintem mindenki egyet ért velem abban, hogy nem lehetetlen. :-D
Természetesen nagyon jól éreztük magunkat egész nap, és mindaddig nagyon vártuk a következő együtt töltendő napunkat is, amíg ki nem derült, hogy Bebének sajnos dolgoznia kell. Úgyhogy csak ennyi volt a közös mókázás a hétvégén, de ez is felejthetetlen volt, az egészen biztos. :-)

3. Ez a hét elég furcsán alakul minden szempontból. Ugyanis a kisebbik gyerekemnek már nincs suli, viszont fél napos tenisz tábora van. A nagynak meg még rendesen van suli, de egyéb okok miatt hol megy, hol nem. Szóval a héten egy átlag napom úgy néz ki, hogy dolgozom 2 órát, van 1 óra szünetem, dolgozom 3 órát, off vagyok kettőt, majd megint dolgozom 4 órát és utána off vagyok. És mindez teljesen hektikusan változik. És persze sosem tudom másnap hogy fogok dolgozni, így az egész egy zsákbamacska, és soha semmire nincs időm. Ezért is késett ennyit ez a bejegyzés is, amiért ezúton is elnézést kérek. De még ilyen beosztással is helyt keményen, vagyis egyértelműen ok arra, hogy alátámassza, hogy hős vagyok. :-D
Még rainbow plate-et is készítettem a gyereknek :-D
4. Nagyjából minden második napon hurrikán vagy tornádó veszély van, amin mi Bebével leginkább már csak nevetünk nagyokat. De tegnap azért volt egy kis para, mert nagyon komoly fenyegetés volt. Még a tévéadást is megszakították nem is egyszer, hogy bemondják a figyelmeztetést, illetve telefonra is kaptunk figyelmeztető üzenetet, és családostól le kellett vonulnunk a lenti nappaliba. De valahogy éreztem én, hogy csak felfújják ezt az egészet, mert szerencsére egy kisebb viharon kívül semmi nem volt. Vagyis annyi, hogy nem volt internetünk egy pár óráig, de este még az is visszajött, így abszolút túlélhető volt az egész. :-)
Vihar Bethesdában

Hát ez most ennyi lett, remélem mostmár ti is belátjátok, hogy valóban egy hős vagyok. Mert az vagyok. :-D És most hősiesen megígérem, hogy nem fogok még egyszer ennyit késni egy bejegyzéssel sem, hacsak nem tényleg nagyon nyomós indokom van rá. :-)

2013. június 5., szerda

Jersey shore

Nehezemre esik most leülni és bejegyzést írni, mert hihetetlenül kimerült vagyok, és nagyon rossz a hangulatom, de tudom, hogy csak van itt pár ember, aki várja az újabb kalandokat, és volt is történés, amiről illene beszámolnom. Szóval igyekszem összekapni magam, és nem egy negatív hangvételű bejegyzést írni.

Utoljára a Memorial Day-ről írtam nektek, ami május 24-én, hétfőn volt. Azt a napot csodák csodájára megkaptam szabadnapnak - amiről természetesen nem tájékoztattak előre, hogy esetleg valami programot vagy kirándulást szervezhessek magamnak. De mindegy, akkor örültem, hogy szabad voltam.
Aztán keddtől rengeteget dolgoztam, egészen csütörtökig, amikor nagy kapkodás közepette este a család felkerekedett, és meg sem álltunk Beach Havenig.
Beach Haven nem más, mint egy üdülőparadicsom Long Island-en (New Jersey-ben), és olyan szerencsés vagyok, hogy a host családomnak van ott egy nyaralója, ahová most le is ugrottunk egy napra. Na nem csak úgy mókából, hanem mert a szülők esküvőre voltak hivatalosak, így én meg a gyerekek ki lettünk rakva a nyaralóban, ahol találkoztunk a nagyiékkal, a szülők meg tovább is álltak.

Szóval a pénteket Long Islanden töltöttem a gyerekekkel és a nagyszülőkkel, ami alapvetően elég jó volt. Long Island egy nagyon hosszú és keskeny sziget. Olyannyira keskeny, hogy keresztbe kb 10 perc alatt át lehet sétálni. A sziget egyik oldalán az öböl van (aminek a másik oldalán New York City található), a másik oldalán pedig az Atlanti-óceán.

Délelőtt az öbölben pancsoltunk és kajakoztunk, ami nekem annyira nagyon nem tetszett, mert a part tele volt kövekkel és mindenféle állatokkal, de jól elmókáztunk ott a gyerekekkel és a nagypapival. :-)



Rákok, medúzák, kagylók, alga és kövek mindenhol

Ebédre visszamentünk a nyaralóba, majd egy kis pihenő után elsétáltunk a sziget másik oldalára, az óceánhoz. Igen, tudom, nagyon szerencsés vagyok, hogy gyakorlatilag 3 héten belül kétszer is megmártózhattam az Atlanti-óceánban, de azt el kell árulnom, hogy teljesen olyan érzésem volt, mintha nem is ugyanaz az óceán lett volna. A part is teljesen más volt, a víz pedig irdatlan hideg. Csak a bokámat áztattam bele, de az is majdnem lefagyott. :-D





Egy méretes sand crab, vagyis sirály eleség 



És hogy egy picit lássátok milyen környék is ez a Beach Haven, és mennyire közel van a víz a házakhoz (ezért is okozott akkora pusztítást tavaly októberben a Sandy hurrikán itt):
Az út végén az óceán van
Az út ezen végén meg az öböl
Délután befutott anyuka testvére is a 3 gyerekével, a nanny-jükkel és egy kutyával. Na akkor kezdett elborulni az agyam, onnantól nem lehetett bírni az én két gyerekemmel sem. Együtt megvacsoráztunk, majd amilyen gyorsan csak lehetett összecsomagoltam a gyerekeim, és elmentünk a nagyiék fő rezidenciájára, Clark-ba. Clark szintén New Jersey-ben van, de azért messze a parttól, és a gyerekekkel ott töltöttük a szombatot és a vasárnap délelőttöt. Nekem értelemszerűen túl sok szabadidőm nem volt, még akkor sem, ha a nagyiék is ott voltak, hogy elvileg nekem segítsenek. És eléggé elszomorított az a tény is, hogy ki kellett hagynom a pénteki Fall Out Boy koncertet Washington DC-ben, amire már hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyet, és Bebével együtt nagyon készültem rá. Sajnos nem tudtam elmenni, de a Bebe beszámolóját (link) nagyon élveztem róla. :-)

New Jersey-ből vasárnap este értünk haza, és az a kellemetlen tény fogadott itthon, hogy bizony vihar van, aminek egyenes következménye, hogy nincs internet - rosszabb esetben áram sem. Akkor csak még jobban eldurrant az agyam, hogy ennyi munka után még egy kis lazító internetezés sincs vasárnap estére. :-( (Bár legalább áramunk volt és olvasni tudtam.)

A végére pedig itt egy kép rólam is, hogy anyukám is megnyugodjon, hogy minden rendben van (vagy rendben lesz, ha végre kapok egy szabadnapot. :-) ) ((azt meg senkinek nem árulom el - vagy de? :-D -, hogy ez a kép még csütörtökön este készült, amikor mondhatni még minden rendben is volt.))

Nagyon-nagyon sokat dolgoztam a múlthéten, és ez a hét sem jobb egy szikrányit sem, de erről majd egy másik bejegyzésben fogok beszámolni. Remélem egy vidámabb hangvételű bejegyzésben, amikor én is sokkal vidámabb vagyok.