Time to say goodbye

Hetek óta a következő gondolat forog a fejemben szüntelenül: hogyan zárjak le egy blogot, amit másfél éve lelkiismeretesen írok, és nem mellesleg én magam is nagyon szeretek? Márpedig meg kell tennem, mert 3 hónapja Magyarországon vagyok, leírtam mindent, ami az amerikai kalandommal kapcsolatos volt, húztam-nyúztam ameddig csak lehetett, de sajnos eljött az idő.

Egy kis flashback: szeptember 4-én repültem haza. Az utolsó két napomat a családnál töltöttem, még visszautaztam hozzájuk Chicagoból, és onnan repültem haza. Az a két nap szinte másból sem állt, mint rengeteg ölelgetésből, játékból, és sok-sok beszélgetésből (főleg arról, hogy mennyire fogok nekik hiányozni). Aztán eljött a búcsú ideje, volt nagy sírás-rívás, mondanom sem kell. Én is nagyon szomorú voltam, hiszen mégiscsak nagyon hozzám nőttek és a családom voltak az elmúlt egy évben. A hazautamat konkrétan végigpityeregtem, és ahogy szállt le a gépem Budapesten, konkrétan zokogtam. Egyrészről boldog voltam, hogy újra láthatom a családom, másrészről egy boldog és kalandos életet hagytam a hátam mögött.

Immár Magyarországon

Aztán persze az itthoniakkal is volt nagy összeborulás, majd kultúrsokk, rögtön az első órában, amikor a teszkóban a pénztáros srác még csak fel sem nézett a kassza mögül, nemhogy mosolyogva kérdezte volna meg, hogy "szia, hogy vagy, mindent rendben találtál-e"... Az első napokban minden olyan furcsa volt, hihetetlenül elszoktam a magyar valóságtól. Furcsa volt, hogy senki nem mosolyog, az árak úgy vannak kiírva, amennyit a kasszánál ténylegesen fizetni kell, ha véletlen fellöknek a buszon vagy az utcán senki nem kér bocsánatot, mindenki magyarul beszél, és még sorolhatnám. Sok dologhoz a mai napig nem sikerült hozzászoknom (3 hónap elteltével), például még mindig nem álltam át teljesen magyar üzemmódba. Sőt, mosoly-hadjáratot indítottam, én bizony mosolygok mindenkire töretlenül, még a morcos pénztárosokra is. :-)

Nem szeretnék ömlengeni arról, hogy mennyire fantasztikus volt minden Amerikában, mert ez tisztán látszik a blogomban. Nagyon sokat köszönhetek Amerikának, hiszen én magam is komoly jellemfejlődésen mentem keresztül, kinyílt előttem a világ, és mostmár én is elhiszem, hogy bármire képes vagyok, enyém a világ. Az Amerikában töltött egy évem alatt rengeteg új barátot szereztem, és egy második családot, akikre mindig számíthatok. Velük azóta is tartom a kapcsolatot, és bizony nagyon furcsa, hogy már nem a mindennapjaim részesei, de nekem meg meg kell tanulnom továbblépni. Ez mindig is nagyon nehezen ment...

Ígértem, hogy beszámolok arról is, hogy mihez kezdek magammal a jövőben. Erre azt hittem, hogy mostanra majd már fogok tudni biztos választ adni, de ez sajnos nem így van. Nincs kialakult jövőképem. Egyelőre nehezen képzelem el az életem Magyarországon , és szívesen továbbállnék, de itt olyan boldogságot találtam, ami ideköt egy időre, és nem vagyok hajlandó feladni. Így aztán próbálok Magyarországon boldogulni, csak ez - nem meglepetés - nem olyan egyszerű. Azért én nem adom fel, ahogy a "mosoly-hadjáratot" sem. :-)

Zárásként pedig két idézetet szeretnék Veletek megosztani, amelyek nekem nagyon sok erőt adtak mindig, és még most is, amikor elbizonytalanodom:

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik!"

" Szerintem a hatalmas álmok paradox módon a legkönnyebben elérhetőek, mert az emberek többsége a középszerűséget célozza be, így ha valami óriási dolgot akarsz véghez vinni, alig akad konkurenciád."

Ezennel zárom soraimat, és hivatalosan is lezárom az amerikai kalandomat. Nektek, Kedves Olvasók, köszönöm, hogy velem tartottatok, és hogy kommentjeitekkel/emailjeitekkel sokszor kifejeztétek, hogy szeretitek a blogom. Sokat jelent ez nekem. A leendő au paireknek sok szerencsét és kitartást kívánok. Ne feledjétek, merjetek nagyot álmodni és soha ne adjátok fel! ;-)