This is the End

Mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy de hát Csilla, még közel 3 hónapod van hátra, ez nem lehet még a vég!!! - előre szólok, hogy nem erről van szó. De egy-két dolognak valóban a végéhez érkeztünk.

Kezdjük az engem kevésbé rosszul érintő dologgal. A nagyobbik gyerekemnek múlthéten pénteken lett vége a sulijának. Itt álljunk is meg egy pillanatra, és mindenki elevenítse fel az emlékeiben, hogy milyen volt az utolsó napja a suliban és mekkora boldogság volt a nyári szünet kezdete. Remélem mindenkinek megvan az emlékkép. Na és akkor most elmesélem, hogy mit láttam itt, Amerikában, a nagyobbik gyerekem utolsó napján. A szokásosnál kicsit korábbi időpontban mentem érte, ugyanis utolsó nap lévén csak fél nap volt suli. Sikerült is odaérnem időben, így végignézhettem az egész eseménysort. Felvázolom a látottakat. Az egyik oldalon anyukák és apukák tömkelege beélesített iPhone-okkal, kamerákkal és fényképezőgépekkel, míg a másik oldalon sírva, zokogva kiözönlő kisiskolás gyerekek, akiket a drága szülők alig bírtak megnyugtatni, hogy de csak egy kis mosolyt a kamerába a mama kedvéért! Ezek az amerikai gyerekek konkrétan sírógörcsöt kaptak, mert vége a sulinak és nyári szünet jön. Én leesett állal figyeltem, hogy mi történik, teljesen felfoghatatlan volt számomra, majd elkezdtem nevetgélni az egészen, mígnem az én gyerekem is kijött végre a suliból, és nagyon büszke voltam rá, mert ő is szomorú volt ugyan, de legalább nem sírt. Hát már ez is valami. :-)
Szóval vége a suliszezonnak, kezdődik a táborszezon. Itt nem ülnek otthon a gyerekek a szünetben, hanem minden egyes héten, minden egyes nap táborba mennek. Mondjuk ennek au pairként nagyon tudok örülni, de ha ezeknek a gyerekeknek a helyébe képzelem magam, hát az elég fájdalmas...

A másik dolog, ami tényleg nagyon-nagyon fájdalmas a számomra, hogy sajnos elérkezett az idő, amikor a Kátya-Olga sztori véget ér. Mint ahogy azt a legtöbb blogolvasó pontosan tudja, Bebe (alias Olga) hamarosan hazamegy. Olyannyira hamarosan, hogy konkrétan szerdán, ami holnapután van. Ennek én örülök a legkevésbé, meg nyilván a hűséges blogolvasók (kivéve persze Bebe anyukáját, akitől ezúton kérek bocsánatot, amiért nem örülünk együtt, hogy Bebe hazamegy, de nekem iszonyúan fog hiányozni az én drága Bebém / Olgám *könnycseppetszomorúanelmorzsolófejecske*).
De mielőtt mindenki elkezdene velem együtt szomorkodni, beszámolok az utolsó együtt töltött hétvégénkről, ahol természetesen nem hazudtoltuk meg önmagunkat, fergetegesen jól éreztük magunkat. :-)
Szombaton reggel 10.30-kor vettem fel Bebét, majd egy röpke egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy meg sem állunk a híres kém múzeum ajándék shopjáig, ahol Bebének be kellett szereznie ezt-azt, nekem meg valahogy nem volt ellenemre a dolog, ugyanis imádom azt a helyet. :-) Konkrétan sikerült is megvennem ott álmaim karkötőjét, amit egyszerűen imádok, és Bebét is rábeszéltem, hogy neki is feltétlen szüksége van egy ugyanolyanra, mert hát mégiscsak örökre a Kátya-Olga küldetésre fogja emlékeztetni.

Bilincses karkötő "spy" feliratos fityegővel

A kém múzeum után megebédeltünk a múzeum és az FBI épülete közötti Subwayben, miközben épp csak ebédszünetre kiugró ügynököknek képzeltük magunkat, és ezen kiválóan szórakoztunk. :-D
Ebéd után az Old Post Office-t vettük célba, de az FBI épülete pont útba esett, így készítettünk ott is pár képet a bilincses karkötőinkben, a Kátya-Olga küldetés emlékére. :-D

Hopsz, a zoom rajta maradt kép :-D

Ezután tényleg az Old Post Office következett, ahol elég sok szouvenir bolt van, és az épület tornyába is fel lehet menni, ahonnan nagyon szép a kilátás DC-re. Elidőztünk ott jópár percet, imádjuk DC-t, szerintem fantasztikus város. :-)

Capitolium

Cerka

Lincoln Memorial

Old Post Office belülről

Szétnéztünk az ajándékboltokban, majd elindultunk a Lincoln múzeum ajándék shopjába, amikor is véletlenül az utunkba esett az egyik kedvenc (Zombie névre hallgató) froyo-s helyünk. :-D

Froyozás után szétnéztünk a múzeum ajándékboltjában, ahol Bebe könnyes búcsút vett álmai hipster Lincoln pólójától, én meg a kedvenc kis fülbevalómtól, amit valószínűleg sosem fogok megvenni.

Ezután a természettudományi múzeumon keresztül (egyszerűen úgy volt a legrövidebb) elballagtunk a metróállomásra, majd hazametróztunk Bethesdába, ahol kocsiba ültünk, és meg sem álltunk a  második otthonunkig, a Tysons Cornerig. Ott shoppingoltunk kicsit, majd egy elmaradhatatlan mozizással zártuk le a napot. Talán nem annyira meglepő módon a This is the End (trailer link) című filmet néztük meg, ami a világ legelborultabb filmje, de gyakorlatilag sírva nevettünk rajta. Szép kis lezárása volt ez a szombat esti mozis kalandoknak. :-)

Olyan szerencsések voltunk ezúttal, hogy Bebének vasárnap csak délután 5-től kellett dolgoznia, így addig még mókázhattunk egy utolsót együtt. Mivel előző nap Bebe elfelejtett megvenni egy-két dolgot, muszáj volt visszamennünk a Tysons Cornerbe. Egy gyors pandás ebédet követően lerendeztük a vásárlást, majd jókat nevetgéltünk mindenféle integetős vagy éppen "menjünkszívjunkelegyfüvescigitkinézetű" fiúkon. :-D

Átadtam Bebének a búcsúajándékomat is, mert bár még fogunk találkozni mielőtt hazamegy is, meg amikor visszajön is, de mégis csak a második otthonunk, a Tysons volt a legmegfelelőbb hely egy ilyen ajándék átadására.

Kávésbögrés "Best Friends" nyaklánc, a rengeteg közös kávézás emlékére

Hát így zárult a Kátya-Olga küldetés, this is the end, vagyis itt a vége, nincs több közös mókázás, együtt nevetgélés és együtt sírás. Hiányozni fogsz drága Olga, Dasvidaniya!
(De Bebétől még nem búcsúzunk, annak még nem most jött el az ideje. ;-) )