Time to say goodbye

Hetek óta a következő gondolat forog a fejemben szüntelenül: hogyan zárjak le egy blogot, amit másfél éve lelkiismeretesen írok, és nem mellesleg én magam is nagyon szeretek? Márpedig meg kell tennem, mert 3 hónapja Magyarországon vagyok, leírtam mindent, ami az amerikai kalandommal kapcsolatos volt, húztam-nyúztam ameddig csak lehetett, de sajnos eljött az idő.

Egy kis flashback: szeptember 4-én repültem haza. Az utolsó két napomat a családnál töltöttem, még visszautaztam hozzájuk Chicagoból, és onnan repültem haza. Az a két nap szinte másból sem állt, mint rengeteg ölelgetésből, játékból, és sok-sok beszélgetésből (főleg arról, hogy mennyire fogok nekik hiányozni). Aztán eljött a búcsú ideje, volt nagy sírás-rívás, mondanom sem kell. Én is nagyon szomorú voltam, hiszen mégiscsak nagyon hozzám nőttek és a családom voltak az elmúlt egy évben. A hazautamat konkrétan végigpityeregtem, és ahogy szállt le a gépem Budapesten, konkrétan zokogtam. Egyrészről boldog voltam, hogy újra láthatom a családom, másrészről egy boldog és kalandos életet hagytam a hátam mögött.

Immár Magyarországon

Aztán persze az itthoniakkal is volt nagy összeborulás, majd kultúrsokk, rögtön az első órában, amikor a teszkóban a pénztáros srác még csak fel sem nézett a kassza mögül, nemhogy mosolyogva kérdezte volna meg, hogy "szia, hogy vagy, mindent rendben találtál-e"... Az első napokban minden olyan furcsa volt, hihetetlenül elszoktam a magyar valóságtól. Furcsa volt, hogy senki nem mosolyog, az árak úgy vannak kiírva, amennyit a kasszánál ténylegesen fizetni kell, ha véletlen fellöknek a buszon vagy az utcán senki nem kér bocsánatot, mindenki magyarul beszél, és még sorolhatnám. Sok dologhoz a mai napig nem sikerült hozzászoknom (3 hónap elteltével), például még mindig nem álltam át teljesen magyar üzemmódba. Sőt, mosoly-hadjáratot indítottam, én bizony mosolygok mindenkire töretlenül, még a morcos pénztárosokra is. :-)

Nem szeretnék ömlengeni arról, hogy mennyire fantasztikus volt minden Amerikában, mert ez tisztán látszik a blogomban. Nagyon sokat köszönhetek Amerikának, hiszen én magam is komoly jellemfejlődésen mentem keresztül, kinyílt előttem a világ, és mostmár én is elhiszem, hogy bármire képes vagyok, enyém a világ. Az Amerikában töltött egy évem alatt rengeteg új barátot szereztem, és egy második családot, akikre mindig számíthatok. Velük azóta is tartom a kapcsolatot, és bizony nagyon furcsa, hogy már nem a mindennapjaim részesei, de nekem meg meg kell tanulnom továbblépni. Ez mindig is nagyon nehezen ment...

Ígértem, hogy beszámolok arról is, hogy mihez kezdek magammal a jövőben. Erre azt hittem, hogy mostanra majd már fogok tudni biztos választ adni, de ez sajnos nem így van. Nincs kialakult jövőképem. Egyelőre nehezen képzelem el az életem Magyarországon , és szívesen továbbállnék, de itt olyan boldogságot találtam, ami ideköt egy időre, és nem vagyok hajlandó feladni. Így aztán próbálok Magyarországon boldogulni, csak ez - nem meglepetés - nem olyan egyszerű. Azért én nem adom fel, ahogy a "mosoly-hadjáratot" sem. :-)

Zárásként pedig két idézetet szeretnék Veletek megosztani, amelyek nekem nagyon sok erőt adtak mindig, és még most is, amikor elbizonytalanodom:

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik!"

" Szerintem a hatalmas álmok paradox módon a legkönnyebben elérhetőek, mert az emberek többsége a középszerűséget célozza be, így ha valami óriási dolgot akarsz véghez vinni, alig akad konkurenciád."

Ezennel zárom soraimat, és hivatalosan is lezárom az amerikai kalandomat. Nektek, Kedves Olvasók, köszönöm, hogy velem tartottatok, és hogy kommentjeitekkel/emailjeitekkel sokszor kifejeztétek, hogy szeretitek a blogom. Sokat jelent ez nekem. A leendő au paireknek sok szerencsét és kitartást kívánok. Ne feledjétek, merjetek nagyot álmodni és soha ne adjátok fel! ;-)

Kérdezz - Felelek!

Mivel elég sok emailt kaptam - és kapok még most is - az au pair évem alatt és után, gondoltam hasznos lehet, ha egy bejegyzésbe összegyűjtöm azokat a kérdéseket, amikkel a leggyakrabban találkoztam, és talán segítségül szolgálhat a leendő au paireknek és érdeklődőknek. Ezt a bejegyzést folyamatosan bővíteni fogom - nyilván a beérkező kérdések függvényében. :-) 

Melyik ügynökséggel mentél ki Amerikába? 

Én az Au Pair in America (továbbiakban APIA) ügynökséget választottam, mert nagyon jókat hallottam róluk, és így, hogy már vége az au pair évemnek elmondhatom, hogy én sem csalódtam bennük, nyugodt szívvel ajánlom őket. :-) Részletesebben róluk a www.aupairamerica.co.uk oldalon tudtok olvasgatni. A magyarországi képviselőjük a Crew Agency, róluk részleteket itt találtok: www.crew.hu/au-pair-in-america

Milyen angoltudással mentél ki Amerikába? 

Én középszintű angollal mentem ki. Igazából nem rég óta tanultam a nyelvet, egyetemen kezdtem el, és ott is csak a business english-t... Szerencsére nagyon könnyen tanultam a rengeteg új szót, de az elején nagyon nehéz volt, pláne a gyerekeket megérteni. Időbe tellett, amíg "ráállt a fülem", de aztán idővel minden egyre könnyebb lett, és az évem végére már nagyon magabiztosan és folyékonyan beszéltem angolul.

Milyen tapasztalat szükséges ahhoz, hogy valaki au pair lehessen?

Az au pair munkához minimum 200 óra gyermekfelügyeleti tapasztalat szükséges. Bármilyen tapasztalatot beírhatsz, ami gyerekekkel kapcsolatos, akár korrepetálás, bébiszitterkedés, rokon gyerekre vigyázás, bármi. A lényeg, hogy jó magas (több száz) óraszámod jöjjön ki, mert akkor jó eséllyel indulsz a jobb családoknál. :-)

Lehet választani várost? Vagy esetleg a gyerekek számát a családnál?

Az APIA-nál úgy van, hogy amikor jelentkeznek a családok, látod, hogy melyik városban élnek, a gyerekek számát, életkorát, illetve látsz róluk egy bemutatkozó levelet, és néhány fényképet. Ezek alapján eldöntheted, hogy szeretnél-e velük beszélni skypeon vagy telefonon. Szóval gyakorlatilag van választási lehetőséged.

Te hanyadik családra találtad meg az igazit és mennyi időbe telt?

Nekem szám szerint a 12. lett a befutó család, de a blogomban erről is van bejegyzés, pontosan levezetve, hogy kik és honnan jelentkeztek (itt!!!).
Nekem majdnem 2 hónapba telt mire megtaláltam a host családomat, de ez nagyon változó. Van olyan, akinek már az első jelentkezővel sikerül matchelnie. Nekem is volt több olyan család is, aki engem akart, de nekem nem voltak elég szimpatikusak. Aztán olyan is volt, aki szimpatikus volt, de nem engem választottak. Szerintem valahogy érzi azt az ember, amikor megtalálja a megfelelő családot. :-)

Te miket írtál a "dear host family..." levélbe?

Én a levélbe leginkább a gyerekekkel való tapasztalataimról írtam. Abszolút ez volt a lényeg a levelemben. Egy kis bemutatkozással kezdtem, ki vagyok, mivel foglalkozom, pár mondat a családomról, és utána a gyerekekről. Végén pedig ismét magamról, a hobbijaimról. Ennyi. :-)

Neked fizette a család vagy az ügynökség a repjegyed Amerikába?

Konkrétan repülőjegyet nem kellett vennem, de nekem is voltak költségeim, amiket nekem kellett befizetnem (programdíj, vízumdíj, stb) a kiutazásom előtt. A következő információk a Crew Agency honlapjáról származnak:

A TÉGED ÉRINTŐ KÖLTSÉGEK:

Költségeid (az erkölcsi bizonyítványon kívül) csak akkor lesznek, miután már jelentkeztél és megtaláltad a fogadó családod. Ezek az alábbiak:

-USA J-1 vízum: 160 USD (kb 36.000 HUF)

-programdíj 2012. április 01-től , AU PAIR és AU PAIR EXTRAORDINAIRE:  740 EUR (tartalmazza az elhelyezési díjat, az alapbiztosítást, valamint a ki-és hazautadhoz* a repülési hozzájárulást) EDUCARE: 890 EUR

*ha teljesíted a programot. Ha idő előtt hazautazol, a hazautad költségét neked kell állnod.

Te mennyi zsebpénzt kapsz? Mennyire lehet kijönni belőle?

A zsebpénz minimumot Amerikában törvénnyel szabályozzák,  ez 195.75 dollár hetente. (Általában kicsit többet szoktak adni a családok, felkerekítik 200-ra.) Szerintem ki lehet jönni ebből a pénzből -hiszen kajára és szállásra nem kell költened -,  de persze ez attól függ ki mennyire akar nagy lábon élni. Én nem nagyon tagadtam meg magamtól semmit, és mégis volt pénzem még utazgatni is az évem végén, és haza is hoztam egy kis pénzt.

Miket kellett csinálnod a családnál? Kellett főznöd is, vagy csak besegíteni? 

A következők megint csak a Crew Agency honlapjáról származnak, de bemásolom, mert maximálisan egyetértek velük:

"Az au pair munka elég összetett. Szükség van talpraesettségre, alkalmazkodóképességre, jó szervezőkészségre. Amerikában az au pair fő feladata a gyerekek gardírozása, de a feladatok mindig az adott családtól függenek. Általában: reggel összepakolni az uzsonnájukat, óvódába/ iskolába vinni őket, délután hazahozni, esetleg különórára vinni, leckeírást felügyelni. Esti felügyelet esetén fürdetés, ágyba tevés, kisgyerekeknél etetés, pelenkacsere. És persze játék! Csak a gyerekekkel kapcsolatos házimunkai teendőket kell az au pairnek elvégeznie, pl rendrakás, beágyazás, a gyerekek ruháinak mosása, rendbentartása, egyszerű ételek főzése."

Ami engem illet, a családnál elsősorban babiszitterkedtem, játszottam a gyerekekkel, vigyáztam rájuk, tanultam velük, elvittem őket suliba és különórákra. Otthon néha főztem, kimostam a gyerekek ruháit, és ennyi. Ezen felül ha a család megkért valamire, azt megcsináltam.

Az nagy baj hogy nem tudok főzni? Ez is mindenképp egy elvárás? 

A főzés Amerikában nem egy nagy dolog (fagyasztóból ki, mikróba be, kis melegítés és kész). Nekem néha kellett főznöm, és külön imádta a család ha valami magyar specialitást készítettem (kedvencük a brassói és a rakott karfiol). Javaslom, hogy tanulj meg egy-két alap dolgot mielőtt kiutazol, értékelni fogja a család szerintem. :-)

Milyen volt egy átlagos napod a gyerekekkel?

Reggel felkeltem, megreggeliztettem a gyerekeket és összekészítettem az uzsonnás táskáikat, elvittem őket suliba, délután felvettem őket, leckét írtunk, játszottunk, este fürdetés, vacsoráztatás, és játék, amíg off nem lettem. Néha enyém volt a bed time is (mese olvasás, kis beszélgetés, jóéjt puszi, cuddle - együtt alvás), de ez nem volt gyakori.

Már több, mint egy hete bent vagyok a programban, de nekem egy család sem jelentkezett eddig. Ez normálisnak számít ilyenkor?

Aggodalomra semmi ok, biztos, hogy fognak jelentkezni rövidesen. Ha esetleg mégsem, akkor az azért lehet, mert esetleg nincs sok vezetői tapasztalatod, vagy az angolod nem elég jó. Ebben az esetben nem fognak tolongani a családok, de még így is simán ki lehet fogni jókat. Az egész egy hatalmas nagy türelemjáték. Ha türelmes vagy és kitartó, nagyon jó családot fogsz találni. :-)
Fel a fejjel, és légy türelmes. Ez a tulajdonság majd au pairként is jól fog jönni. :-)
Az au pair munkának megvan az előnye és a hátránya, de gondolom ezt nem kell elmagyaráznom. Amellett, hogy ideiglenesen otthagyod a családod, és a barátaid, lesz egy új családod, és rengeteg új barátod. :-)

Szabadnapod mennyi volt?

Minden héten kötelező egy teljes szabadnapot adnia a családnak, és havonta egy teljes hétvégét. Ezen felül jár 2 hét fizetett szabadság is. Ha jófej a család, ez lehet több is. :-)

Te miért döntöttél így, hogy ki szeretnél menni Amerikába?

Én azért akartam au pair lenni, amiért mindenki más, vagyis világot akartam látni, Amerikában élni, egy amerikai család tagja lenni, és persze leginkább nagyon szerettem volna nagyon jól megtanulni angolul. 

Esetleg írhatok még neked több levelet is?

Azért van kinn az email címem, mert bármikor bárkinek nagyon szívesen segítek. Nekem is jól jött anno a segítség. Szóval nyugodtan bombázzatok kérdésekkel, és ha tudok, válaszolok. :-)

Travel Month - Chicago

Elérkeztünk az utazós hónapom utolsó állomásáról szóló beszámolómhoz. Augusztus 29-én, késő este indultunk Mónikával Denverből Chicagoba. Elég korán kimentünk Denverbe a reptérre, megvacsiztunk ott - én szigorúan csakis gyomorkímélő kaját ehettem az egész napos rosszullétem miatt - majd vártuk a gépünk indulását.

Chicagoba valamikor hajnal 2 körül érkeztünk. Nem a repülőutunk volt ilyen hosszú, csupán csak ez a késői járat volt nagyon olcsó, és így még arra az éjszakára a szállást is megspóroltuk. Ugyanis azt az éjjelt Chicago-ban a reptéren töltöttük, és mondhatom, eddig életem egyik legszuperebb éjszakája volt, telis-tele nevetéssel. :-)

Hobók a reptéren :-D

Felhívnám a figyelmet az oszlopon lévő feliratra. Egész éjjel ezen nevettünk. :-D

Próbálkoztunk mi alvással is, de az mondhatni eleve lehetetlen volt. Valamikor reggel fél 6 körül gondoltuk egy életünk egy halálunk, nyakunkba vesszük a várost, megkeressük a hostelünket, és bepróbálkozunk, hátha lehetséges a nagyon-nagyon early check-in.

A városba nagyon könnyen bejutottunk, és ahogy sétáltunk a hostel felé, megláttunk egy Panera Bread-et, ami nekem is és Mónikának is nagyon nagy kedvence. Így beültünk oda reggelizni. Miután már nem volt pofánk tovább ott ücsörögni, továbbálltunk az amúgy szemben lévő hostelünkbe. Óriási nagy szerencsénk volt, mert nemcsak, hogy volt szabad szobájuk, amit meg is kaptunk és el is foglalhattuk reggel kb fél 7-kor, de még ráfizetnünk sem kellett és reggelizni is elmehettünk a hostelbe - aznap reggel ugye már másodjára a Panreás kitérő miatt. A reggeli istenien bőséges volt - összehasonlítva más hostelek kínálatával. Volt bagel, gyümölcs, gabonapehely, kávé, tej, narancslé, muffin, süti... Szóval több mint elégedettek voltunk. :-)

Miután elköltöttük aznap második reggelinket is, felmentünk a szobánkba, és valami hihetetlenül jót szunyókáltunk a csodaszép 2 ágyas szobácskánkban. :-) Dél körül keltünk csak fel - azt azért nem mondanám, hogy nagyon kipihenten, de annál nagyobb lelkesedéssel. Nyakunkba is vettük a várost, és rögtön bekezdtünk a Willis tower-rel. Előzetesen vásároltunk jegyet rá a hostelben, így nemcsak hogy kevesebbet kellett érte fizetünk, még sorba sem kellett állnunk.

Willis tower

Kilátás a Michigan-tóra

Skydeck

Szerencsénkre csodaszép idő volt, így nagyon szép volt a kilátás a városra is a Skydeck-ről. Elsőre picit félve mentem ki az "üvegkalitkába", de ha nem néz le az ember, nem is félelmetes. Nekem nagyon tetszett az egész, csodajó volt, hogy gyakorlatilag alattam volt az egész város. :-)

Miután kicsodálkoztuk magunkat a Willis towerben (és a szuvenir shopban), elsétáltunk a Millenium parkba.

Buckingham fountain

Még ott is sétálgattunk egy kicsit, majd mivel elkezdett esni az eső, visszamentünk a hostelünkbe pihenni. Megvártuk, hogy elálljon az eső, majd összeszedtük magunkat, és beszereztünk egy kis szénsavmentes üdítőitalt és ropogtatnivalót az esti ereszdelahajamat visszafogott táncikáláshoz. :-)

Tokaji bor egy chicagoi liquor store-ban - persze aranyáron

Híres chicagoi popcorn (nekem nem igazán ízlett)

Amit a chicagoi éjszakai életről tudni kell: Mónikával mindketten ahhoz szoktunk, hogy ha Amerikában partyzni megyünk, oda bizony ki kell öltözni (értsd ez alatt: tűsarkú, miniszoknya...). No hát lehet, hogy mi voltunk a rossz helyen, de ahová mi mentünk, ott enyhén szólva túl voltunk öltözve a többi emberhez képest, és valahogy az egy centiméterre jutó homoszexuális beállítottságúak aránya is jóval magasabb volt az átlaghoz képest. Mindezek ellenére mi nagyon jól éreztük magunkat, de olyan hajnal 2 körül meguntuk a partyt, és visszametróztunk a hostelünkbe.

A következő reggelen sajnos lemaradtunk a reggeliről, mert rosszul állítottam be az ébresztőórát. Annyira nem csüggedtünk, elmentünk reggeli/ebédelni ismét a Panerába, majd turistáskodtunk kicsit. Sétálgattunk a városban, illetve shoppingoltunk egy kicsit.

Millenium Park

Michigan-tó

The Bean

A bab alulról

Ilyen az, amikor valaki felnéz önmagára, és mindezt a háttérben még egy biztonsági ember is felügyeli :-D

 A hatalmas sétánk után visszamentünk a hostelünkbe, majd mivel már vacsoraidő is volt, éhesek is voltunk, gondoltuk kipróbáljuk a híre chicagoi pizzát. A hostel ajánlata alapján egy Exchecker nevű helyre mentünk, és hihetetlenül istenien finom pizzát ettünk!

A kép nem adja elő vissza elég hűen, mert az adag hatalmas volt!!

Jaj istenkém, azóta is összefut a nyál a számban ha erre a pizzára gondolok. Nagyon-nagyon finom, és Chicagoban kihagyhatatlan!! :-)

Vacsi után még sétáltunk egy kicsit, még egyszer megcsodáltuk a Buckinhgam fountaint, majd visszasétáltunk a hostelünkbe.

Az utolsó napunkon Chicago-ban reggel kicsekkoltunk a hotelből, otthagytuk a bőröndjeinket megőrzésre, majd sétáltunk még egy keveset a városban.

Itt kezdődik a 66-os út

Navy pier

Chicago style hot-dog

Délután felvettük a bőröndjeinket, majd kimentünk a reptérre, és indultunk haza. Én Washington DC-be, Mónika pedig Denverbe. Host anyukám jött ki értem a reptérre - volt nagy könnyes összeborulás. Ahogy hazaértünk, a gyerekek már ágyban voltak, de még nem aludtak, így bementem mindkettőhöz, és hihetetlen édesek voltak ahogy a nyakamba ugrottak, ölelgettek és puszilgattak. :-)

Hivatalosan is véget ért az utazós hónapom. Fantasztikus kalandokban volt részem, csodaszép városokban jártam hihetetlenül jófej emberekkel. Én magam sem hittem volna, hogy ennyire sokat ki tudok hozni ebből a travel month-ból. Tény, hogy hatalmas szerencsém is volt, és persze keményen meg is dolgoztam mindenért. Nem tagadom, nagyon vágyom vissza az USA-ba, mert minél többet láttam már belőle, annál többet akarok még, illetve visszamenni a már látott helyekre. Ördögi kör ez, kétség kívül. :-D

Travel Month - Colorado

Augusztus 26-án hajnalban elment Isabell és a német barátnője, ugyanis az ő gépük korán reggel indult Austinba, Texasba, az én gépem meg csak késő délután Denverbe.

Szóval én délelőtt pakolásztam kicsit, majd kicsekkoltam a hostelből, megvártam a shuttle buszomat, és kimentem a reptérre, hogy ott csövezzek. Azért nem maradtam Vegas belvárosában, mert egyrészt egyedül nem akartam kóborolni  a városban, másrészt aznap szakadt az eső ott, így annyira nem is lett volna "fun" a városnézés. Szóval jobbnak láttam, ha kimegyek a reptérre, és elcsövezgetek én ott - kihasználva az ingyen wifi adta lehetőségeket. :-D

A gépem egy kicsit korábban indult Vegasból, de sajnos út közben még így is belekeveredtünk egy csúnya viharba - volt rázkódás meg turbulencia ezerrel - de azért sikeresen túlélte minden egyes utas az utat. :-)

Este fél 10-kor érkeztem meg Denverbe, ahol nem más, mint Mónika volt a vendéglátóm. :-) (Azoknak, akik nem emlékeznének Mónikára - ő az a szintén au pair lány, akivel májusban Floridában voltam nyaralni, és ott annyira jó barátnők lettünk, hogy az utazós hónapomban meghívott magukhoz Evergreenbe, Coloradoba.)

Mónika kijött értem a reptérre, volt nagy összeborulás, végre magyar szavak... nagyon örültünk egymásnak. :-) Aztán ahogy beszálltunk a kocsiba, Mónika egyből elkezdte belém tukmálni a vizet. Akkor még nem értettem miért, de aztán kiderült, hogy azért, mert Colorado annyira magasan a hegyekben van, hogy aki nincs hozzászokva, bizony kínzó fejfájás gyötri, illetve az orrvérzés is gyakori tünet, erre pedig csak az jelent megoldást, ha rengeteg folyadékot iszik az ember. (Később nekem megvolt mindkettő, orrvérzés + fejfájás kombó, még a sok víz ellenére is.)

Első nap/este nem is csináltunk semmit, csak pihentünk - rám nagyon rám fért - és beszélgettünk. Másnap reggel Mónika elvitte a host gyerekeit iskolába, ezalatt én összeszedtem magam, és ahogy hazaért, már mentünk is Colorado Springs-be, ahol a Garden of Gods - Az Istenek Kertje található.

Ahogy ti is láthatjátok, csodaszép volt ez a hely. :-) Miután körbesétáltunk, elmentünk egy közeli outletbe, ahol Mónika shoppingolt egy kicsit, majd hazamentünk Evergreenbe. Megnéztük ott is a várost, tettünk egy kisebb sétát, majd hazamentünk Mónikáékhoz, mert a host családja várt minket vacsorára.

Evergreen belváros

28-án délelőtt megnéztük Denver belvárosát, shoppingoltunk kicsit, megebédeltünk a Tacco Bell-ben, és siettünk is haza, mert Mónikának sajnos dolgoznia kellett aznap délután is.

Munka után elmentünk Mónikával a közeli Red Rocks koncert csarnokba, amely vörös sziklákból van kiépítve, és világhírűen egyedi hangzást biztosít az ott fellépő világsztároknak - mikor ott jártunk, épp Bruno Marsnak és a One Republic-nak.
Onnan vissza Evergreenbe az ottani canyonon át mentünk, és mondhatom, csodás látványban volt részünk. :-)

Este még elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe, mert Mónika egyik barátnőjének volt a búcsúbulija. A vacsora után eredetileg még volt betervezve egy kis party is, de azt mindenki leszavazta fáradtságra hivatkozva. Így inkább hazamentünk, és aludtunk egy jó nagyot.

Az utolsó napomon Coloradoban nem nagyon csináltunk semmit. Mónika dolgozott délelőtt és délután is. A köztes időben meg csomagolgattunk, pihentünk, és készültünk a közös Chicago-kalandunkra. Azonban kora délután olyan erős migrén fogott el, hogy nagyon-nagyon rosszul voltam. Nem tudom, hogy miért alakult ki - talán a több mint 2 hete tartó utazgatásom, a rendszertelen alvás, a magasság, a vízhiány, vagy ez mind együtt... de tény, hogy rég voltam már ennyire rosszul. Bíztam benne, hogy estére sikerül összeszednem magam, mert indultunk Chicago-ba egy késő esti járattal, és ott már végképp nem akartam ennyire pocsékul lenni...

Estére már jobban voltam kicsit - hála a 4 szem advilnak, bár enni egész nap nem bírtam szinte semmit. Elköszöntünk Mónika host családjától, majd egy barátnője kivitt minket a reptérre, és megkezdődött az utazós hónapom utolsó állomásáról szóló kaland - amit természetesen külön bejegyzésben fogok elmesélni. Annyit azért elárulok, hogy ott már nem volt semmi bajom, és csodás napokat töltöttünk el Chicagoban. :-)